Van egy olyan dal ami úgy szól, hogy “I am a big, big girl in a big, big world” vagyis magyarul “Nagylány vagyok a nagy világban”. Valahogy mindig úgy érzem, hogy ezt Nekem írtak, Rólam szól. Arról, hogy boldogulnom kell egyedül, bárhol is vagyok. Mostanra ez már könnyebb, de nem volt ez így mindig ...
1996 volt, beiratkoztam egy amerikai főiskolára Long Island-on. Új emberek, új világ. Bárhol voltam, könnyen találtam barátokat, de a főiskolán, ahol azt hittem pár napon belül egy új diákcsaládra találok majd, nem így volt. Nem értettem a kultúrát. Nem tudtam miért mondogatják ismerőseim, hogy „csavarogjunk együtt”, de megvalósításra sosem került sor. Mindenki mindig el volt foglalva mint a női WC fülke „busy”. Úgy tűnt sokszor, hogy a nagy rohanó világban csak én értem rá, aki három munkát végzett míg iskolába járt, hogy ki tudja fizetni a meredek tandíjat. Már előzőleg megtanultam Angliából, hogy a „vigyázz magadra” (take care) is csak frázis és nem közelebbi érzelmeket tanusító vallomás, ahogy én fordítottam magyarra. Így lehetett ez a csavargással is. Ilyen a „How are you”, amikor a választ megadva veszem észre, hogy az érdeklődő alany már a következő reptéből jött „how are you”-nál van. Így jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a kultúrám. A család és a barátok mellet, a szívből jövő „hogy vagy?” és az a „vigyázz magadra” amelyik egy futó ismerős szájából csalfán hangzana.
Egyik munkám annó a főiskola számítógép központjában volt. Humoros még most is, hiszen én ekkor az on/off gombon kívül nem tudtam sok mindent a számítógépről. A központnak megvoltak a törzsvendégei, akik sokszor segítségemre siettek mikor „Halovány gőzöm sincs, SOS!” kifejezéssel rájuk kacsintottam. Az egyik ilyen segítőkész ismerősöm Rob volt, aki órákon át mosolygott a gép előtt, néha hangos kacagásba ki-kitörve. Egy alkalommal elárulta, hogy „chat”-el, vagyis egy ún. mIRC programon keresztül beszélget emberekkel, akikkel valójában sosem találkozott. Kiváncsi lettem én is. Csak hosszú pislogás és kérlelés után volt hajlandó elárulni, hogy Ő a „Selyem és acél” nevű csatornára jár, mint sok más szado-mazochista. Láthatóan meghökkentem (Big big girl in a big big world) és szakszerűen elmagyaráztam, hogy engem inkább az érdekelne, vannak-e magyarok az ilyen chatországban?
Pár kattintás után máris a Rob mellett lévő számítógépen voltam beiratkozva mint Babóca ... #magyar.
Félénken figyeltem a beszélgetést, ahogy a sorok másodpercenként pörögnek a képernyőn. A monitorról kiérződött, hogy az „itt” lévők ismerik egymást. Nem tudom hogy zajlott az első beszélgetés, vagy kivel, azt viszont igen, hogy napok, hetek múltán megtaláltam a kultúrát, ami kerestem, még akkor is, ha ilyen furcsa világban sikeredett ez mint a szamítógép Long Islandi pici szobámban, vagy Rob mellett a fősulin. Barátokra találtam, szerelmes lettem (néha több mint egy egyénbe egyszerre), reggel izgalommal ébredtem és izgalommal feküdtem várva a következő beszélgetéseket. Nevettem és sírtam is a monitornak sokszor, valódi érzelmekkel tele a virtuálison világon át. Magányomból hirtelen családtaggá váltam egy állandóan gyarapodó, de stabil 20-30 ember számára. Ekkor még nem volt minden háztartásban számítógép, nem volt mobiltelefon, sms, skype, messenger, így a „chat”re is inkább a megszokott gárda jart. Úgy tűnt, a monitoron nyíltabban tudott mindenki beszélgetni. Megvitattunk mindent! Külön ablakocskákban intim életünk legtitkosabb dolgait, fő ablakban a napi dolgokat, a „családot” – ki mit csinál, hol van, hogy van ... Sok emlékem van erre az időre, sok kedves ismerősöm, sok barátom, akik a mai napig közel állnak hozzám. (Ugye nem kell felsorolnom?)
Emlékszem az első utamra haza, Ferihegyre. Izgalomban égtem, ahogy kisétáltam a reptéren az ajtók mögül, bőröndömet magam után húzva, gyúrt arccal, friss rúzzsal, bízva benne, hogy valakit majd csak felismerek, akiket legbelül már olyan közelinek éreztem.
Egy hatalmas „Üdv otthon Babóca!” lepedő mögül vagy 20 pár láb kandikált kifelé.
Így ismertem meg a valóságban „sweetie”-t.
Így ismertem meg a valóságban „sweetie”-t.
Vagy tizenakárhány évvel tőlem idősebb, egyedülálló, szép nő, akivel mindig a lelkünk legmélyéről beszélgettünk. Szinte hallom a hangját, ahogy megkérdezi lelkiesen „Te mondd csak Babóca, es hogy állsz fiú ügyben?”. Egy éjszakát nála aludtam, Budapesten a fehér szőnyeggel fedett lakásában ... fehér, mert szellemileg tiszta .. Mindig kereste Önmagát, a szeretetet másokban, míg saját maga osztogatta akinek szüksége volt rá. Hajnalig beszélgettünk az életről, ki miért van a földön, kinek mi a hivatása ... Márait idézett, és írta fel akár ez orvos, receptre a különböző bekezdéseket. Gyógyította a lelkemet, ápolta nem csak az enyémet.
Aztán befejeztem a főiskolát, valaki beprogramozta valahol az AOL, Yahoo es Hotmail típusú chat-eket. Szétmaradt az akkori család ... Különböző ismerősökön keresztül tudtunk egymásról, de már nem olyan volt mint régen. Azt hiszem Ö mondta még régen, hogy „Néhány ember csak átmenetileg van az életünkben, és ez így van rendjén. Mindenki stoppos, akit minden alkalommal más kocsi visz tovább, de ez nem azt jelenti hogy nem hagynak maradandó nyomokat a vezetők,vagy hogy nem volt küldetésük az életünkben”. 2005 ben, amikor beteg voltam, sweetie ismét megtalált. Eljutott hozzá a hír, hogy nem vagyok túl jól. Írt! Nem magyarázkodott mit csinált a pár néma év alatt, erőt adott, biztatott. Míg meg nem gyógyultam, rendszeresen jöttek az emailek. Megtalálta a régi stoppost, felvette hogy reményt adjon, aztán tovább hajtott az élet ertelmét keresve, gondolom én, ahogy régen. ... Aztán ismét elnémult – én is, Ő is ... Más kocsik, más beszélgetések, más utasok ...
Ma kaptam a hírt, „sweetie” pénteken elhunyt ...
Márai Sándor „A barátságról” részlet ....
Montaigne, mikor eltünődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: " Barátok voltunk.... Mert ő volt ő, s mert én voltam én. "
Ez felette pontos.
Ez felette pontos.
